Nektek írom…belevágtam!
Ezt a bejegyzést igazából Nektek szánom, nem mintha a többit nem Nektek írnám, de ez most más…
Belevágtam. Nagy nehezen elkezdtem azt, amihez egy elég erős pofon, vagy fenéken billentés, vagy nem is tudom, hogy hogyan fogalmazzam, seggreülés juttatott el, újra a saját lábamra álljak, de ezúttal egy régen dédelgetett álom megvalósítása és az önállóság elérése ugyanaz: a főzés, másoknak főzés, Nektek!
Úgy nőttem fel, hogy a konyhában a palacsintasütésen, tejbegríz és egyébb nyalánkságok elkészítésén kívül nem nagyon segédkeztem, nem foglalkoztatott, hogy hogyan kell főzni. Csak ettem, gondolom.
Aztán Hollandiában, amikor au pair voltam kellett főznöm, de szinte csak egy lábosba kellett dobálnom a már készre csomagolt hozzávalókat, nem nevezném konyhaművészetnek, amit ott csináltam, bár minden csütörtökön palacsintát kértek, mert a holland verzió nagyon vastag és eggyel már jóllakik az ember, az enyémből meg egy csomó féle ízűt lehetett enni és én is tanultam újat, pl. a baconos palacsinta juharsziruppal, hogy az finom, bármennyire is megdöbbentő első hallásra.
Aztán hazajöttem és elkezdtem felszolgálni a Pesti Vendéglőben és Sashalmon, egy kifőzdében, ahol amellett, hogy Bálint gazda minden nap nálunk evett Erzsi nénitől, a főnököm anyukájától elkezdtem ellesni mi mindent csinál a konyhában. Mert ő nemcsak szakácsnő volt, hanem szeretetből főzött, szerette a hozzávalókat, amikkel dolgozott, minden reggel, amikor a napi menüt főzte nyitott ajtónál magyarázta, hogy”látod Nórikám, nem úgy kell, ahogy azt máshol csak úgy odacsapják, hanem így, kell egy kicsit keríteni a serpenyőben, kóstolgatod és érzed, hogy egyre finomabb lesz…” A főnököm, Józsi, nyilván így is nőtt fel, de szintén nagyon szigorú volt, ha főzésről volt szó. Bizonyos ételeket hiába volt szakácsa a Pesti vendéglőben, nem adott ki a kezéből, olyanokat, amelyekről azt mondta “ezek tűnnek a legyegyszerűbb kajáknak, mégis nagyon könnyű elbaltázni, a legnehezebb étel a tejbegríz, azt csak érzésre lehet csinálni.”-és nem viccelt. 🙂
Én ott elkezdtem nagyon érdeklődni, ha nem volt vendég segítettem, kérdeztem. Erzsi néni pedig tanított és nevelt…
Egy kis ideig dolgoztam a Shalimar étteremben is, hogy igazi indiaiaktól tanulhassak főzni, illetve naant sütni.
Egyre több vendégség volt nálunk, egyre többet főztünk és én elkezdtem arról ábrándozni, hogy majd egyszer lesz egy helyem, ahol összevonhatom a jótékonyságot és a főzést.
Jött a COVID és seperc alatt nem volt munka, akkor jött ez a mentősöknek és hajléktalan szállóknak főzés, ami által létrejött a “Ne csak mossuk kezeinket” csoport és egyre több ötletem lett, hogy hogyan tegyünk jót együtt.
Mivel a cég, ahol dolgoztam nem termel már ki engem és egyre nagyobb lett a stressz is, megegyeztünk, hogy 9 év után leválok. Elkezdtem állásportálokon regisztrálni, de nem hagyott nyugodni, hogy mi lenne ha megkérdeznélek Benneteket, hogy nem kartok-e rendszeresen enni a főztömből? Nem akartok-e ezáltal is támogatni jótékony projekteket, pl. a hajlék nélkülieknek való főzéseimet hetente?
Valahogy eljutottam oda, hogy egy életem – egy halálom, megpróbálom, lesz, ami lesz… és most itt írok egy blogon, a honlapomon, ahol rendelhettek is és rendeltek is és olyan kedvesen bíztattok és terjesztitek barátoknál, és jönnek és eszik és most már ki is szállítom és borzasztóan boldog vagyok. Egyelőre még nagyon fáradt boldog, mert napközben még rekrútálok, munka után főzök, de nagy kedvvel és ezt Nektek köszönhetem. Nektek köszönöm!
